Olaszország–Írország 2-0
Az utolsó, az íreknek már tét nélküli csoportmeccs kérdése az volt, hogy Írország megszerzi-e első pontjait, képes-e Trapattoni fölrázni a csapatát a két meccsen kapott hét gól után?
Mert ha nem, akkor nincs mese, Trapattoninak, hiába van 2014-ig szerződése, és bármennyire is szeretjük, mennie kell.
Trap végül fölrázta a csapatot az utolsó meccsre, sőt, a jelenlegi keretből a maximumot hozta ki. Nem kaptunk gólt a harmadik percben, csak a harmincötödikben. Nem szorultunk be kapunk elé hosszú percekig, sőt néha mi támadtuk le az olaszokat a saját kapujuk előtt. Nem volt eleve reménytelen, hogy gólt lőhetünk, sőt, már a 15. másodpercben megszerezhettük volna a vezetést.
Ezzel együtt ez kevés volt, nulla ponttal utazunk haza, miközben a torna előtt mást se hallottunk a szakvezetéstől, Trapattonit is beleértve: a játékosokat lelkesíti az 1992-es dán és a 2004-es görög Eb-győzelem, és az esélytelennek tartott Chelsea BL-győzelme.
Mi ez, ha nem kudarc?
Hivatalosan nincs ugyan kimondva, de három vereség után valószínűleg lőttek Trapattoni írországi karrierjének. Az ír szövetség állítólag már az utódját keresi, elemzések jelennek meg arról, hogy Capello vagy Redknapp vagy Roy Keane (brrrr) lenne-e jobb ír szövetségi kapitány.
A fiúkat most Duff vezette ki a pályára csapatkapitányként abból az alkalomból, hogy századik válogatottságát ünnepelte.
Az összeállítás? Már szót sem érdemel, hogy hiába kerestük a kezdők között a sokra hivatott Darron Gibsont, James McCleant és Shane Longot. Ugyanazok kezdtek, akik a magyarok és a horvátok ellen is, ugyanaz a 4-4-2, ugyanaz a kiismerhető szisztéma.
Írország iszonyúan figyelt, hogy a horvátok és a spanyolok elleni meccshez hasonlóan ne kapjunk gólt már az első percekben. A megelőzés legegyszerűbb eszköze a támadás volt, Doyle iramodott meg néhányszor, de pont olyan erőtlen és reménytelen volt, mint klubcsapata, a Premier League-ből simán kizuhant Wolves.
Az első félidő végefelé észrevétlenül kaptak lábra az olaszok, hirtelen azt vettük észre, hogy már csak Olaszország támad, sőt, tilitolizik a kapunk előtt, hol St Ledger vállában, hol Dunne lábában akad el a labda. A védelem kétségbeesett labdahajkurászása már-már a spanyolok elleni meccset idézte azzal a különbséggel, hogy többször volt szerencsénk. De aztán jött Cassano éppenhogygólt érő fejese.
Olyan volt az egész, mint amikor egy átlagos magyar válogatott játszik egy nála jóval erősebbel: mindent kiad magából, ami azonban egy tisztes vereségnél többre nem elég.
A második félidőben Trapattoni átállt 4-3-3-ra (a spanyolok ellen sok értelme nem lett volna), jött Long és Walters, gólt mégis mi kaptunk.
Érthetetlen volt, hogy Trapattoni – akár a 4-4-2 meghagyásával – miért nem rakta be a csapatba a csupa erő 22 éves szélsőt, McCleant. A horvátok ellen azzal érvelt, hogy nem akart rá túl nagy terhet rakni. Most mitől félt? Milyen teher lett volna rajta egy már kiesett csapat tagjaként 0-1-nél?
A végén a bíró kiállította szegény Andrewst, aki lefelé menet dührohamot kapott. Csúnya lett a vége, három meccs, egy rúgott gól, kilenc kapott, de nincs idő keseregni; két és fél hónap múlva kezdődnek a vébéselejtezők Németország, Svédország, Ausztria, Feröer-szigetek és Kazahsztán ellen. Nem lesz egyszerű, de meg lehet csinálni.
Trapattoni filozófiája, előítéletei, rögeszméi most már a fejlődés gátját jelentik. Jöjjön valaki új.
Shay Given – Richard Dunne, Sean St Ledger, Stephen Ward, John O'Shea – Keith Andrews, Damien Duff, Aiden McGeady (Shane Long, 65), Glenn Whelan – Kevin Doyle (Jonathan Walters, 76), Robbie Keane (Simon Cox, 86)
