Spanyolország–Írország kb. 4-0

Kiválasztasz egy csapatot a 16 közül, februárban elkezded őket követni, figyeled a rezdülésüket, Trapattoni taktikai repertoárjáról többet tudsz, mint a két gyereked összes dolgáról együttvéve, Given térdkalácsa jobban érdekel az anyádnál, dublini munkalehetőségeket böngészel a neten, hogy közelebb legyél Shane Longhoz, a magyar–íren döbbenten tapasztalod, hogy az élőben életedben először látott íreket felismered, a magyarok közül viszont többeket nem, és azon már meg sem lepődsz, hogy az íreknek drukkolsz Budapesten, a Puskás stadionban.

És akkor elkezdődik az Eb, lehet végre drukkolni az új szerelemnek, amikor a horvát meccsen a harmadik, a spanyolon pedig a negyedik percben gólt kapsz, a csapatod az Eb első kiesője. Nem elég kín magyarnak születni, miért kell még egy magyar válogatottat a puttonyomban cipelnem?

Ezzel együtt úgy érzem – annyira azért már vagyok ír – lekváros csirke lennék, ha feladnám.

Zökkenjünk vissza, játsszuk azt, hogy 0-0, a csapatok ballagnak ki a gdanski stadion esőáztatta gyepére. Mert hál' Istennek szakadt az eső, ez nekünk kedvezett, a spanyolok még azért is kiverték a hisztit, hogy az írek, amikor még nem lehetett tudni, hogy esni fog, föl akarták locsoltatni a pályát a meccs előtt.

Az első meglepetés a kezdőcsapat kihirdetésekor ért. Az előre jósolt Jonathan Walters helyett Simon Cox került Doyle helyére, akinek, bár csatár, a középpálya erősítése volt a feladata.

Aztán jött a szokásos kezdés: a 4. percben Dunne hiába szerelt nagyot, Ward nem bírt Torresszel, 0-1.

A játék szinte folyamatosan az ír térfélen folyt, hiába Cox beállítása, a középpályát nem sikerült megerősíteni. Mondjuk, a spanyolok ellen nem is lehet eléggé, ezt láttuk a Barca–Chelsea meccsen is, csakhogy ott volt egy Ramires, aki hidegvérű gólt lőtt Valdesnek. Nekünk nem volt miből gólt lőni, mi nem vagyunk a Chelsea, hiába sugallta ezt a BL-döntő óta Trapattoni. A védekezés minden energiánkat felemésztette.

Trapattoni, ellentétben a horvát meccsel, most a szünetben cserélt, Cox helyett az eredetileg a kezdőbe tippelt Walters jött be, ezzel együtt megint a félidő negyedik percében kaptunk gólt. A Manchester City David Silvája a teljes, büszke, az Eb előtt 14 meccsen három gólt kapó ír védelemből totális hülyét csinálva növelte a hátrányunkat, 0-2.

Rá nem sokkal Given kapus bemutatta első igazi Eb-bravúrját, amikor Xavi lövését a levegőben úszva ujjheggyel védte ki.

Most nem olyan gólokat kaptunk, mint a horvátok ellen (kapushiba, les, balszerencse), a mostaniak vitathatatlanok és maguktól értetődőek voltak.

A több mint húszezer ír drukkeren is látszott mindez, ha a kamera megtalálta őket, önfeledten integettek, nevettek, mint akik teljesítették a küldetést, kijutottak kedvenceik után Lengyelországba.

A spanyolok a második gól után a maguk módján leálltak, már nem a 16-osunknál, hanem a saját térfelükön adogattak, ebből lett a harmadik spanyol gól, Torres Dunne-nak, St Ledgernek, Wardnak, O'Shea-nek hála megint úgy érezhette, világklasszis.

A spanyolok visszaállásának köszönhetően mutathattunk valamit a belénk kódoltakból, McGeady egyszer-egyszer elfutott a bal szélén, beadása után Walters verekedett a spanyol védőkkel a 16-oson belül, Keane is próbára tette Casillast. Ennyi.

A stadionban drukkoló írek ekkor már nem örültek annyira, a 76. percben mégis felhördült a lelátó: Duff helyére beállt a 22 éves James McClean, az ír futball messiása, aki egy évvel ezelőtt a sehol sem jegyzett ír Derryből észak-ír utánpótlás-válogatottként igazolt a Sunderlandbe, ahol decemberig a tartalékokat erősítette, amikor O'Neill, az új menedzser kiszúrta magának, fölvitte a nagyokhoz, és azóta minden meccsen pályára lépett, gólokat szerzett, gólpasszokat adott. Trapattoni a csehek ellen februárban és a bosnyákok ellen májusban játszatta a válogatottban, de az Eb-csapatba nem tudott betörni a srác, akiről azt jósoltuk, az Eb egyik felfedezettje lehet. A horvátok elleni meccs után Trapattoni azt mondta, azért nem állította be a szélsőt, mert nem akarta túl nagy nyomás alá helyezni.

A spanyolok ellen 0-3-nál már tök mindegy volt. 0-4-nél meg pláne, Fabregas növelte a hátrányunkat, az Eb-n különösen gyengélkedő Ward oldaláról lőtt éles szögben a hálóba.

Egy meccsen négy gólt utoljára 2006. október 7-én kapott az ír válogatott, akkor Ciprus intézett el minket Eb-selejtezőn 5-2-re. Steve Staunton szövetségi kapitány még egy évig a helyén maradt, most se valószínű, hogy Trapattoni egy haja szála is görbülni fog, szerződése a vb-selejtezők végéig szólt.

A végére a drukkerek a sokkból magukhoz tértek, leénekelték a spanyolokat. Én se lehetek lekváros csirke.

Given – O'Shea, Dunne, St Ledger, Ward – Duff, Whelan, Andrews, McGeady – Cox, Keane. Cserék: Cox helyett Walters a 46. percben, Duff helyett McClean a 76. percben, Whelan helyett Green a 80. percben.