Horvátország–Írország 3-1

Na, jól befürödtem a sovány 0-0-ás tippemmel, pedig most mit nem adnék érte, ha bejött volna.

Képzeljenek el egy csapatot, amelyik több mint 14 hónapja veretlen, és ez idő alatt összesen három gólt kap. És ugyanez a csapat egy meccs alatt kap hármat, és veszít 3-1-re. Ezek vagyunk mi, írek.

A kést még lehet forgatni. Az ír válogatott eddig egy Eb-re és három vébére jutott ki, és most a második Eb-szereplésén kap világversenyen először három gólt. És az első nyitómeccse volt a mostani, ahol kikap.

Esett az eső, akárcsak az egy héttel korábbi pesti barátságos meccsen. Első halásra egy brit stílusban focizó csapatnak ez akár kedvező előjel is lehet, másodikra már nem. A védőink nehezen mozogtak a csúszós talajon, a fürge horvátok lapos passzaikkal viszont rendre zavarba hozták őket.

Trapattoni ragaszkodott a pesti, egyben az utóbbi hónapokban a leggyakoribb kezdő 11-hez, habár a sérüléssel küszködő Given kapus feltételezhetően nincs élete formájában, a fiatal McClean balszélsőt egy nemzet követelte a keretbe, de a csapatba már nem tudták bekiabálni, Doyle csatár egész évben formán kívül volt, Dunne, O'Shea, StLedger kisebb-nagyobb sérüléssel bajlódott, de aláírjuk: a három hátvéd helyett tényleg nincs jobb ír, sőt, nagypapa, nagymama, dédi révén írré honosított angol vagy skót sem.

Ízlés kérdése, hogy Given kapus mennyire volt benne az első gólban, rossz irányba indult, nehéz is volt elrugaszkodni a csúszós talajon, no meg Ward is megakadályozhatta volna Mandzukicet a fejelésben, 0-1.

A kapott gól ellenére sem omlott össze az ír válogatott, és McGeady szabadrúgása után StLedger csodásan egyenlített. Ez volt a harmadik gólja a válogatottban, mindhárom tétmeccsen született, de most nem lett döntetlen, mint az előző két esetben. Hogy a gól ellenére baj van, azt onnan lehetett lemérni, hogy az egyenlítés, valljuk be, a semmiből jött.

Zúgott a nézőtéren a "You'll never beat the Irish", de a horvátok erőteljesebbek voltak, uralták a meccset, és csak idő kérdése volt, hogy újabb gólt szerezzenek, bár ezt akkor a világ minden kincséért se vallottam volna be magamnak. A horvátok sokszor már a saját 16-osunknál letámadták a védőinket, akik vért izzadva tudták csak kihozni a labdát, ha egyáltalán ki tudták. Egy ilyen bizonytalankodás vezetett Jelavic góljához a szünet előtt – a legrosszabb lélektani pillanatban, mondanánk, ha az íreket különösebben érdekelnék a lélektani pillanatok. Szünet után két perccel jött a kegyelemdöfés, a labda Given fejéről pattant be, ez mindent elmond erről a meccsről.

Trapattoninak valamit lépnie kellett végre, ha már a szünetben nem szánta rá magát a cserére. A lépése zavarba ejtő volt. Lehozta McGeadyt a balszélről, helyette azonban nem a 22 éves McCleant hozta be, aki decemberben robbant be a semmiből a PL-es Sunderlandbe, és kapott helyet először idén februárban válogatottban, hanem a csatár Coxot, aki a pálya minden részén feltűnt, balszélsőként is láthattuk, veszélyt viszont nem nagyon jelentett a kapura. És volt egy csatár–csatár csere is, a kapitány a szerelmét, Doyle-t hozta le, aki a legtöbb Eb-selejtezőn Keane mellett játszott, nem is rosszul, de idén kiesett a PL-ből a Wolves-szal, és nemcsak csapatának, neki is pocsék idénye volt. Walters jött be helyette, aki visszavontan is tud játszani, ha engedik.

Átálltunk tehát 4-4-3-ra, kicsit minden mindegy alapon.

Később egy újabb csatár–csatár csere, Long váltotta a legendás Keane-t, aki félő, viszonylag fiatalon eltemette magát az LA Galaxynál. (A 62. percben kis híján kapura fordult, de a 16-oson belül elkaszálta a védő, a holland bír nem adott 11-est, pedig kellett volna.)

A májusi, bosnyákok elleni felkészülési meccs második félidejében a csere McGeady és Long varázsolt, akciójukból született az egyetlen gól. Most egyik csere sem tudott hozzátenni a meccshez, de már az is nagy dolog volt, hogy legalább fölényben játszottunk végre. Megint volt viszont egy ír kettős, akik a második félidőben nagyot lakottak, illetve alkothattak volna, ha ténykedésüket gólok is kísérik. Duff a jobbszélen a meccs utolsó 20 percére talált magára, beadásaival rendre Andrewst találta meg, akinek aktivitásán érződött, hogy megszűnt a szerződése a WBA-nál, és most csapatot keres. Sokszor percenkét volt egy-egy veszélyes fejese vagy lövése.

A végén már egész jelentős mezőnyfölényt harcoltunk ki, körbeadogattuk a védőfalukat, ahogy a horvátok a miénkét az első félidőben, de gól nem született.

Csütörtökön a spanyolok jönnek. Nem lennénk írek, ha nem várnánk bizakodva a meccset, és nem abból indulnánk ki, hogy a továbbjutást érő második helytől csupán egy pontra vagyunk, amit két meccs alatt kell ledolgozni. Valami ugyanakkor azt súgja nekem, hogy a horvátok ellen látott összeállításban soha többé nem lép pályára a válogatott.

Given (Aston Villa) – O'Shea (Sunderland), Dunne (Aston Villa), St Ledger (Leicester City), Ward (Wolves) – Duff (Fulham), Andrews (West Brom), Whelan (Stoke City), McGeady (Spartak Moscow) – Keane (LA Galaxy), Doyle (Wolves).

Cserék: Walters (Stoke) helyett McGeady, Cox (West Brom) helyett Doyle (mindkettő az 52 percben) Long (West Brom) helyett Keane (74. perc).