A magyar popzene, vagy mi, a Dolly Roll Éjjáéjjáó, Mexikó, Mexikó című slágere óta minden szarról szól, kivéve a focit. Gyanítjuk, más lenne a helyzet, ha egyszer kijutnánk egy Európa-bajnokságra vagy világbajnokságra.

Nincs ez másképp az íreknél sem. Most, hogy megy a szekér több csapat is meglovagolja a focikonjunktúrát, míg mondjuk 2008-ban, amikor a válogatott a selejtezőn tíz ponttal végzett a még továbbjutó németek mögött, senkinek se volt kedve Írországban a fociról énekelni.

Négy vadonatúj ír szurkolói dalt találtunk, ami nem rossz arány egy ilyen kis országban, ahol ráadásul nem is ez a foci a legnépszerűbb sportág. És van még egy bónusz 1988-ból, amikor az ír válogatott az angol Jack Charlton vezetésével először jutott ki világversenyre, és amikor maguk a játékosok énekeltek.

De most adjuk át a szót Plankó Gergő szépreményű zenei szakírónak, előbb egy általános értékelésre:

Hogy milyen a jó szurkolói dal, annak valószínűleg még maga Nick Hornby sem írta le a pontos képletét, de egy dolog biztos: a legfontosabb benne az együttordíthatósági faktor. Ez a rejtélyes, máig pontosan le nem írt együttható áll dallamból, lendületből, szövegből és még valami közösségteremtől erőszerűségből, de tényleg nem fogunk közelebb jutni a megfejtéshez, szóval, a lényeg, hogy jól lehessen együtt ordítani.

Az ír szurkolói daloknak most két meghatározó közös motívuma van: a zöld szín (persze a szín szinte mindig meghatározó), és a “visszajöttünk!”-érzés, ami teljesen érthető: Henry keze olyan sebet ejtett a 2010-es vébé előtt az írek lelkén, hogy azt csak akkor hevernék ki teljesen, ha a döntőben vernék rommá Franciaországot.

Ráadásul kevés kultúrkör zenéje passzol az együttordíthatósághoz annyira jól (és most bocsássanak meg a dublini gót lánybloggerek, hackestowni progresszív house DJ-könyvtárosok és rameltoni balettrajongó Afrika-kutatók), mint az ír.

Itt van például a Funzo - The Boys in Green Have Done it Once Again című dala, amihez sok magyarázat már csak azért sem kell, mert az ember első hallásra is el akarja kezdeni kiabálni.

A tábortűznélgitározós szurkolói dalok legszebb hagyományait hozza vissza a We're on the way Owen Branagantól - de kívánhat szebbet az ember, mint egy halom részegen énekelő írt egy ukrán mezőn rakott tábortűz körül?

Ha pedig már mező. Viharfelhők gomolyognak a dús zöld legelők felett. A látóhatár szélén sötét alakok tűnnek fel. Egyre többen vannak, fáklyákkal a kezükben jönnek, lépteik alatt remeg a föld. Olyan menet trappol végig a vidéken, amihez képest az orkok seregei a Demokratikus Koalíció ifjúsági tagozata. Menetelnek előre, és jaj annak, ami az útjukba került. Ez Johhny Jonhson Oro the Rocky Road című dala.

A végére pedig egy érdekes kísérlet a Breen White & Goldtól, ami meleg hangulatú szintiszőnyeggel és modern popeszközökkel próbálja más környezetbe ültetni az együttkiabálást. Az eredmény kicsit olyan, mintha selyemkendővel törölnénk fel a koccintás közben kiloccsant sört, ami végül is nem feltétlenül rossz, bár erre a számra úgy képzeljük, inkább koktéllal koccintanak. De hát nem is lehet mindenki Dropkick Murphys!

És itt van bónusznak a 88-as csapat együtténeklése a helyi Friderikusz showból, aminek zenei értéke annyira kétséges, hogy Gergőnek erről nem is jutott eszébe róla semmi, de mi azért szeretjük.